Az életünkben mindig valami mesésre vágyunk. Néha észre sem vesszük, hogy a mese valójában maga az életünk. Talán nem mindegyik mese végződik hepienddel, de megannyi apró csodát élünk át. Csak oda kell figyelnünk rájuk.

Egy csók, egy boldog mosoly… megannyi csoda. Néha rajtunk múlik, merre tartunk az Úton, emiatt hajlamosak vagyunk rá, hogy néha elvesszünk. De ez is a mese része. Aztán a mesélő jó útra terel minket.

Van, hogy görcsösen kapaszkodunk valamibe, amibe nem kellene, és nem bízunk a történetünk alakulásában. Pedig a mesének folyamata van. Van eleje, közepe és vége. Nem tudjuk siettetni, hisz aki hallgatja, minden részletére kíváncsi, így minden egyes részét végig kell élnünk, még ha olykor fájdalmas is.

A mese azonban tartogat meglepetéseket, hisz ha nem így lenne, előbb utóbb mi magunk és a hallgatóság is megunná. Ám a mesélő célja, hogy elvarázsoljon. Hogy könnyet csaljon a szemünkbe és végül megnevettessen. Hisz a mese végén a hallgatóság elmosolyodik. A történetek kikerekednek, a hősök révbe érnek, a csodák tovább élnek.

Néha nagyon távolinak tűnnek ezek a dolgok és azt hisszük, hogy csak a betűk és a kimondott szavak világában léteznek. De a mese, valójában maga az élet. A Tiéd, az enyém. Körbeölelnek bennünket, mint megannyi meleg pokróc, fagyos téli éjszakákon.

A mesék főszereplői mi magunk vagyunk és történetünket, talán mi magunk osztjuk majd meg egyszer a gyermekeinkkel. Az átlagos és a hihetetlen dolgokat is.

A múlt emlékeit, melyeket kissé kiszínezve, kissé felnagyítva tálalunk majd nekik, amikor átadjuk a történeteinket. A mesénket, melyet bár próbálunk alakítani, mégis félkész állapotban lebeg a fejünk fölött, befejezetlen naplóként, mely életünk alkonya felé nyeri el teljes egészét. Akkor jövünk csak rá, hogy próbálkozásunk hiába való volt. Hisz a jó dolgok, amelyekre annyira vágytunk, nem rajtunk múltak. Egyszerűen csak megestek velünk. Mert a történetünk úgy kívánta.

Hinnünk kell a mesékben és a csodákban egyaránt. Ha nem így teszünk, megfosztjuk magunkat az élet legszebb velejárójától, a boldogságtól.

Éljük meg hát mesénk minden percét. Ha szenvedni kell, szenvedjünk. Ha szeretni kell, szeressünk. Sírjunk és nevessünk, önfeledten érezzünk.

… és csöppet sem féljünk attól, ami vár majd ránk a mesénk során.

Mert a történet bár véges…

…azért a mesék csodaszépek…